2.- (DR) WASS ALBERT VERSES OLDAL

     (EZ  1 GYÓGYNÖVÉNYES KÖNYV)

ÉS MINT A GYÓGYNÖVÉNY A TESTNEK ÚGY JÓ  A  VERS A SZÍVNEK

__________________________________

   DR. WASS ALBERT  

                        V E R S E I :

MERT NAGYON SZERETLEK

 

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

És én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

(Pallag, Hajdúföld, 1929. március 21.)

KÖSZÖNETET MONDOK

 

Egy ismeretlen lánynak

 

Köszönöm ezt a téli éjszakát,

amit emlékül adott nekem.

Köszönöm, hogy szeretett egy kicsit,

mert én magát nagyon szeretem.

Szeretem, úgy ismeretlenül,

névtelenül, szőkén, szépen.

Mese volt. Oh. e mesénél

csodásabbat még soh’sem éltem.

Talán, ha jobban megismerném,

oly szürke lenne, mint a többi –

Köszönöm azt, hogy így maradt meg.

Álmok szoktak így a szíveinkbe

belopódzni, és tovaszökni.

(Hajdúföld, 1929. február 13.)

ÜNNEPVÁRÁS

Erdők, rétek, mezők:

terítsetek eléje szőnyeget!

Amikor erre jön:

virágok, nyíljatok előtte ki.

Pacsirták: énekeljetek!

Patakok: csengjetek, nevessetek!

Galambok: búgjatok!

A nagy mező legyen dallal tele,

és napsugárral, fénnyel, szerelemmel,

csak tavasz legyen akkor és kacagás,

szemeinkben ne lásson könnyeket…

Erdők, rétek, mezők:

terítsetek eléje szőnyeget!

Én majd csak nézni fogom Őt,

és imádkozva szüntelen.

Ha rám se néz, ha meg se lát,

megcsókolom a lábai nyomát:

nekem ez lesz a legszebb ünnepem!

(Vasárnap, 1927. július 10.)

ELKÉSETT SZERELMESLEVÉL

Bocsásd meg, hogy csak ma írom

hozzád e rég várt levelet,

mikor az elfutott időt

már visszahozni nem lehet,

mikor lassan hajlott lett vállunk,

hajunk deres, kedvünk nehéz…

Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett

Szinbád, a vidám tengerész.

Hajómat hullámok dobálják,

ringattak színes tengerek,

tündérek, sellők, boszorkányok

bűvöltek a vizek felett,

vihar tülkölt olykor, s vérszínű

tornádó csalta ki merész

birokra kedvem… s ment, dalolt

Szinbád, a vidám tengerész.

Nem gondolt Rád? Ki tudhatja,

mire gondol a csönd a mélyben,

míg fönt orkánok orgonálnak

és bőg a szél, s a gyilkos szélben

árboc ropog, vitorla reccsen,

az élet olcsó, úr a vész…

Így élte életét bolondul

Szinbád, a vidám tengerész.

De olykor, ha leszállt az éj,

hullám pihent s a szelek álltak,

csönd volt s a csillagok feredni

korallos szűz mélységbe szálltak:

mint kit tikos varázslat vert meg,

szíve üres lett és nehéz,

s korlátnak dőlve messze nézett

Szinbád, a vidám tengerész.

S tenger fölött, idő fölött

mint halvány, messzi csillagot,

a csillagpárás éjszaka

egy álomarcot ringatott.

Az arcodat. S felzajgott távol

egy emlék, édes, mint a méz…

Rád gondolt és nagyot sóhajtott

Szinbád, az árva tengerész.

S ma vén hajómon elborongva

ím látod: Rád emlékezem.

Tépett vitorlám rongyait

búcsúkendőként lengetem.

Oly rengeteg sok, amit érzek,

s amit mondhatok, oly kevés:

Csak téged hordott szíve mélyén

Szinbád, a hűtlen tengerész.

Te voltál én, és én Te voltam.

Menekültem, s jöttél velem.

Te voltál, kedves, legelső

s a legutolsó szerelem.

S mint koldussá lett vén kalóz,

prédált kincsére visszanéz:

úgy gondol ma Rád búcsúzóul

Szinbád, az öreg tengerész.

Mondják: talán még élünk egyszer,

– Ki tudhatja az igazat?

De ha így lesz, új életében

örökre melletted marad.

Vitorlát bont majd, színeset,

illatos víg szelet idéz,

s dalolva száll tengerre Véled

Szinbád, az örök tengerész.

MAGÁNYOS MAGYAR FA

(HA ARRA TÉVEDSZ EGYSZER…)

 

Ha arra tévedsz egyszer,

ahol én születtem,

és kopár hegytetőn

meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát

magányosan és dacos-konokul állni,

szembenézve viharral, faggyal, záporesővel

suttogj el egy csöndes magyar imádságot.

Én vagyok az.

Állok magányosan.

Az erdőt kiirtották körülöttem

élelmes idegenek.

Magamban vagyok.

.......

Hűséges hozzám holló és bagoly.

Éjszakánként denevér látogat.

S ha egy vak vihar

kidönt egy bús napon:

ne sirass meg! Nem érdemes.

Ha elmegyek, eltávozom,

s gondozni többé nem tudom:

Ki eteti meg bús kutyámat?

Ki simogatja hű macskámat?

Ki ügyel majd otthonomra?

Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem

Isten kezébe leteszem:

Ő elgondoz kutyát, macskát,

madarat és virágocskát.

Megtesz mindent, mit tenni kell,

s nem lesz mögöttem üres hely,

megtesz mindent, amit lehet

az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,

ha úgyis meg kell halni egyszer,

s elvész a szó és nem marad

csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,

rothadó hús, szétfoszló csont:

Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,

görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,

utolsó magyar fa Erdély véres földjén,

ott áll még ma is, csatázik a viharral,

míg lassacskán lerágja az idő…

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:

megszakad érted a szívem…

ÉBREDJ, MAGYAR!

Nemzetemet dúlta már tatár,

harácsolta török,

uralkodott fölötte osztrák,

lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,

mert keserű sorsa

istenfélő nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet

példaképe volt egy céda

Európa közepén!

Mivé lett most?

Koldussá vált felszabadult honában,

züllött idegen eszmék napszámosa!

Megtagadva dicső őseit,

idegen rongyokba öltözve

árulja magát minden utcasarkon

dollárért, frankért, márkáért,

amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar,

ki ráncba szedné

ezt az ősi portán tobzódó

sok-száz idegent?

Ébredj magyar!

Termőfölded másoknak terem!

Gonosz irányba sodor

ez a megveszekedett új történelem!

1995. augusztus

(Magyarok Vasárnapja, 1995. október 1.)

 

 

A SZÍV

 

Nézted már a Szent-Anna tó vizét?

Milyen titokzatos, milyen sötét.

Semmit se látsz,

csak olykor egy-egy furcsa csillanást,

amint ezüst halak

suhannak mélységein át…

De olykor hirtelen

jön valami eltévedt sugár,

zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,

s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,

mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.

Elnézed néha: zörgő kis doboz,

furcsa, lecsukott.

Hogy mikor, nem tudod:

de néha jön egy bomlott pillanat,

kitárul a mély, olyan szörnyű mély.

hogy előtte szédülve megállsz,

s imádkozol: Miatyánk, Szerelem

szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban

a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

(Hajdúföld, 1929. május 23.)

NYÁR

 

Az alkonyat szellőuszálya lebben,

A nyárfa lombja halkan megremeg,

Zöldpázsitos, árnyékrejtő ligetben

Már nyári dalt zúgnak a csermelyek.

Akácvirágtól illatos az utca,

S a réteken virágtenger fogad,

Virágporát az alkonyatra fújta

A zöldbe omló fenyves boltozat.

A rét felett, szelíd lejtésű lankán

Búzavirág és vadpipacs terem,

Tücsök nevet a fürjek pitypalattyán,

Sötét színű szomszéd vetéseken.

Az erdő felett magasan sas kereng,

Harkály kopog egy erdőszéli fán,

A mogorva tölgy némán el-elmereng

Egy mélybe-omló vadpatak szaván.

Nagymessziről harangot hord a szellő,

A tó felett zöld pára-árny lebeg,

A horizont halványlilába tetsző

S rózsákat szórnak rá a fellegek.

Mily szép a nyár hűs-illatos varázsa

Haragoszöld lombsátorok alatt,

Mikor az erdőn fákra és virágra

Halkan leszáll a rózsás alkonyat.

A GYÖKÉR MEGMARAD

Ezerszáz esztendeje már,

hogy hazát foglaltak őseink e földön,

s őrizték vérrel, ésszel, türelemmel

ezerszáz esztendőn keresztül,

hogy hazánk legyen az ég alatt.

Gyökerünk lenyúlt mélyre, mélyre.

egészen le, Erdély szívébe,

s a mai napig ott maradt.

Történelem viharai

csapkodták, verték ezt a földet,

megtanítottak élni, halni,

mégis magyarnak megmaradni.

Élünk ma is, ahogy lehet,

s Isten-hitünk szent erejével

magyar szívünk szeretetével

őrizzük ezt a gyökeret.

Míg Isten a mi menedékünk

és hűség minden fegyverzetünk,

addig félnünk nem szabad:

mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet – életet arat,

és a gyökér, az megmarad!

AZ OTTHON-FA

 

Vén bükkfa volt, szíjas, kemény.

Úgy állt az Úristen előtt,

mint aki már sokat látott.

Sokat látott és belenőtt

viharba, télbe, küzdelembe

már évszázadokkal ezelőtt,

úgy állt az Úr színe előtt.

Valami nyugtalan viharkamasz

egy éjjelen

valahogy fél kézzel odakapott.

Az öreg jajdult egy nagyot,

megremegtek a fák és a hegyek.

Reggel, mikor vadászni mentem,

ott feküdt. Átléptem rajta.

S néhány nap múlva megjegyeztem,

hogy a fától még csak éppen

tízpercnyi gyaloglás hazáig.

Így lett otthon-fa a neve.

Forró nyárban, dermesztő télben

ha törzsét végre átléphettem,

jó meleg érzés ömlött szívemre

fárasztó gyaloglás után:

már csak tíz perc az út hazáig.

Az erdő testén borzongás fut át.

Isten, add, hogy bujdosásom

így végződjék egy szép napon:

roskadjak én is le az útra,

tettől, tudástól gazdagon,

maradjak ott nagy reményjelnek,

hogy bárki, aki haza vágyik

s átlép felettem gondtalan,

úgy mondja halkan, boldogan:

már csak tíz perc az út hazáig.

_____________________________

 

VÁROS ÉS FALU

 

Autók rohannak, szirénák búgnak,

üvölt a mámor:

a falu felé csöndes akácsor

ballag.

Itt cédaság, pénz-cirkuszok,

hol lelkek vérén hízik

a dölyf és az éhség.

Ott minden neszre szelíd fehérség

figyel: a templom.

Itt: bordély-gyárakban készül az ember,

az árva Istenháza fázik,

a temetőből lenéz a Halál

és hahotázik.

Ott: régi polcon régi biblia.

Levendulaillat leng a kilincsen.

A temetőben száz fűszál súgja: csitt…

. . . alszik az Isten.

(Hajdúföld, 1929. július 7.)

ERDÉLYI   LEVÉL

 

Október vége… árvul a platán.

Tépik a lombját nyugtalan szelek.

Ha tarlott erdőn nem marad tanyám,

hová megyek, ó jaj, hová megyek:

Ha majd a szél bekap holt lombjainkba,

s mint bomlott erdőt, százfelé szakít,

más nem marad, csak rozsdamarta, rőt

deres hegyoldal és vörös csalit?

Október vége… árvul a platán.

Tarlott az erdő, a rét lekaszált.

Maholnap tél jön. Hontalan regős,

széles e földön hol lelek hazát?

 

(Vasárnap, 1928. január 22.)

 

A CSALOGÁNY

 

Már reszket a holdfény a lombos akácon,

Már esti homály ül a néma tanyán,

És bent a berekben, egy korhadó ágon

Már himnuszát zengi a kis csalogány.

Trillázva repül a magasba az ének,

Majd harsogva csattog a völgybe alá,

Ott fent lesik hangját az égi zenészek

És változnak villanó hold-arannyá.

És néha úgy peng, mint az éjben a hárfa,

Egy holdas ligetben, az ablak alatt.

És úgy zokog néha, mint télen az árva,

Ha fergeteg, orkán elébe szalad.

Már alszik a fészek a sűrű berekben,

Köd-pára lebeg fent a domb tetején.

S a szép csalogánydalt az éjjeli csendben

Nem hallgatja más, csak a szellő meg én…

Ha ébred a hajnal az alvó ligetben,

S az éjszaka eltűnik árnyaival,

Úgy zengi utána repesve a lelkem:

„Csak szépség zenéje az igazi dal!”

(Vadász újság, 1927. július-augusztus)

A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.

Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 10
Tegnapi: 20
Heti: 99
Havi: 312
Össz.: 208 968

Látogatottság növelés