KÖVI SZABOLCS -(ÖN)ÉLETRÁJZA

                 -  1 . R É S Z

1 SZÉP PÉLDA LEHET, HoGYAN JUTHATUNK KI EBBŐL A MODERNNEK NEVEZET - (KOMCSIKAPITALISTA  TÉVESZMÉTŐL SZENVEDŐ) VILÁGBÓL - ÉS JUTHATUNK EL AZ ÉRTÉKESEBB élethez.....

        ( (   Istenről ALKOTOTT - néha kicst személytelen elkébzeléseivel nem egyezem -(mert ISTEN MINDKETŐVEL RENDELKEZIK - TEHÁT ENERGIA ÉS SZEMÉLY)

DE AZ ÉLETTAPASZTALATA SEGÍTHET SOK DOLOG JOBBÁ ÉS POZITÍVABBÁ TÉTELÉBEN ))

..

          ---------  NAGY MIKLÓS -----------

 __________________________________

TEHÁT - KÖVI SZABOLCS:

        1972 április 10-én születtem, reggel fél nyolckor Veszprémben. Az órát pontosan csak hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem (ugyanis kíváncsi voltam az aszcendesemre).

   Az édesanyám 19 évesen, komplikációkkal hozott a világra, és éppen a fájdalmak és a hosszú vajúdás miatt nem emlékezett vissza a pontos időpontra.

   Tavaly a kezembe került egy levél, amit anyai nagyapám írt, pontosan a születésem után, a másik lányának: "Marika hétfőn szült meg, reggel fél nyolckor, egy nagy fekete fiút"

  A feketét gondolom a hajamra értette, mert a bőrőm mindig fehér volt.

  A megfoganásom titokzatos összeesküvés eredménye. Voltaképpen egy nőgyógyásznak köszönhetem az életem.

     A szüleim még túl fiatalok voltak (apu: 23, anyu: 18), nem terveztek gyereket, a lakáskörülmények sem voltak megfelelőek, vagyis nem volt lakásuk.

    Meg is tették a megfelelő óvintézkedéseket gyermekáldás ellen. Egy rutinszerű nőgyógyászati vizsgálat alkalmával azonban, az illető orvos, három hónapos terhességet diagnosztizált.

    Mondanom sem kell, hogy szüleimnek leesett az álla, mert nem emlékeztek semmilyen "vis major" esetre. Mit volt mit tenni, később mindenképpen összeházasodtak volna, hát előrébb hozták az időpontot.

    Szerintem az édesapám kevésbé örült a váratlan áldásnak, mert ebben az évben nyert felvételt a Zeneművészeti Főiskolára, Budapestre, akkor pedig Hajmáskéren laktak apám szüleinél (ez egy község Veszprém mellett). Nem szeretett volna távapuka lenni, nem beszélve arról, hogy nagyon keményen megdolgozott a sikeres felvételiért.

   Az édesapja esztergályosnak szánta, ilyen irányú szakközépiskolába is járatta.

   Vasakarattal tanult meg gitározni a saját erejéből. Fiatalkorában tagja lett a veszprémi "Pokers" együttesnek, Beatleas és más hasonló slágerzenét játszottak a város fiataljainak.

   Heti rendszerességel léptek fel az "Öt órai tea" elnevezésű rendezvényeken. Itt ismerték meg egymást anyuval, aki akkor a Kállai Egészségügyi Szakközépbe járt.

     Sajnos a szüleim nem tudták, hogy az orvos egy jóindulatú ökölnyi ciszta daganatot diagnosztizált három hónapos terhességnek.

   Így a három hónappal későbbi nászúton, amikor már joggal hagytak fel mindenfajta elővigyázatossággal, megfogantam. Arról már nem szól a családi krónika, mennyire lepődtek meg az orvosok és a szülők, hogy a gyereknek esze ágában sincs 9 hónapra megszületni, inkább csak tizenkettőre.

    A rendes időpontban sem akartam világra jönni, két hét túlhordás után vákuummal indították meg a szülést. Kiderült, hogy rám volt tekeredve a köldökzsinór, amitől születés közben el is törött a kulccsontom a karom és a combom.Ha másvalakiről lenne szó, azt mondanám, az illetőnek nem akaródzott világra jönni...

   A korai csecsemőkoromból őrzök egy-két emlékképet. Pl. látom magam előtt, ahogy az apai nagyanyám bepelánkáz egy nagyon szép napos délelőttön, én pedig mintha egyszerre érzékelném magam babaként és látnám mindkettőnket felülről.

   

   Nem értem miért vagyok baba és valamilyen csodálatos belső békét érzek. Édesanyámmal egyeztettem ezt az emléket, hogy volt -e azon a helyen pelenkázó, azaz megtörténhetett -e az, ami ilyen erősen belém vésődött, vagy csak egy csalóka ál-emlékről van szó...Igazolt engem, valóban úgy nézett ki a szoba, mint amilyennek akkor láttam.

   Van egy-két homályos emlékem a bölcsiről, oviról. Nagyon keveset jártam közösségbe, mert mindig beteg voltam. Állandóan megfáztam, lázas, taknyos voltam.

  Anyunak ezért sokat kellett otthon maradnia velem.

  Amikor 25 éves koromban elemezgettem az életem, arra a következtetésre jutottam, hogy a betegségek valószínűleg öntudatlan eszközök voltak arra, hogy anyut magam mellett tartsam.

   Apu hétközben, hétfőtől-péntekig Pesten volt a főiskolán, így csak egy szülőbe kapaszkodhattam különféle tudattalan praktikákkal.

            

      Hároméves koromból van még egy emlékem (ugyanabban a hajmáskéri szobában).                

        Nagyon lázas voltam, az édesanyám pedig hidegvizes lepedőbe csavart, hogy levigye a hőmérsékletem.

       Egy rövid testenkívüli élmény ért a sokktól.

     Láttam magam a szoba sarkából, ahogy összekuporodva fekszem az ágyon, lepedőbe csavarva és anyu fölém hajol.

     Egyidejűleg kitekinthettem a ház falán kívülre is, ahol éppen alkonyodott.

     Úgy éreztem, ha akarnék egy pillanat alatt elrepülhetnék, és mintha meg is tapasztaltam volna ezt az érzést (ekkor már a szoba előtti ablak felett lebegtem, a házon kívül, 10 méter magasan).

     Ezzel a gondolattal azonban már vissza is tértem a testembe. Innentől kezdve valahogy megváltozott az életem, mert tudomást szereztem arról, hogy a létezésnek vannak más dimenziói is, és van valamilyen felsőbbrendű szellem, akinek a jelenlétét ekkor megtapasztaltam.

    Amikor visszazuhantam a "valóságba" már nem éreztem olyan elviselhetetlennek a szenvedést.

    Nehéz megfogalmazni miért, de az a tudat vigasztalt, hogy van "valaki", ezen a léten túl.

   A létére pedig a testenkívüli élményben megtapasztalt mérhetetlen szabadság-érzés alapján következtettem.

   Abban az egy-két rövid pillanatban, amíg a ház ablaka előtt lebegtem, megéreztem a körülöttem vibráló rengeteg hasonló lelket is és egyből tudatára ébredtem annak is, hogy ezek közt a lelkek közt kapcsolat van, mintha egy hatalmas, lazaszövésű, a föld felett lebegő halászháló bogai lennének.

            

    Egy szintén megfoghatatlan pillanatban azonban azt is megéreztem, hogy van egy sokkal nagyobb személy is a kisebbek felett. Valahányszor erre az érzésre visszagondolok, nagy öröm tölt el, az élmény tehát annyira erős, hogy még ma is tudok meríteni belőle.

    A családom nem nevelt vallásosan, csak az apai nagyanyám járt templomba (református volt).

    Az apai nagyapám szkeptikus, az anyai nagyapám ateista, nagyanyám pedig teljességgel közömbös volt.
Érthető, hogy szüleim nem adtak semmiféle vallási indítást.

    Mégis, a harmadik lényeges emlék négyéves korom előttről az, hogy hittem Istenben. Hogy milyen módon juttotam el egy kezdetleges hithez?

     Sokat számított a fenti élmény és a folyamatos betegeskedés. Úgy éreztem valamiféle büntetésben van részem, egy korábban elkövetett bűn miatt.

    Nem tudtam megfogalmazni mi az és mikor követtem el.
Az apai nagyszülőknél laktunk (Hajmáskéren), ahol a nagymamám, aki, mint említettem református volt, sokat fohászkodott Istenhez, vagy csak sóhajtozott: istenem, istenem...

    Bizonyosan mesélt dolgokat nekem, hiszen a karácsonyi ajándékokra mindig azt mondta: a Jézuska hozta.

    Ezt nem értettem, mivel erről a szüleimtől nem kaptam megerősítést (ki is lestem mindig az ablakon, amikor azt mondták, itt járt a Jézuska, hogy ugyan ki lehet az, de valahol sejtettem, hogy füllentenek), a másik nagyszülőknél pedig a télapó járt, ez pedig fokozta a zavart.

    A nagymamámnak volt egy nagyon aranyos szokása, Húsvétkor a kertben elrejtette a gyerekeknek a piros tojásokat, csokinyuszikat, amiket persze megint csak a "Jézuska" hozott.

 

    Biztos vagyok benne, hogy a nagymamám, ha nem is emlékszem rá konkrétan, de beszélt a vallásról. Nekem mégis másféle istenhitem volt.

   Egyszerűen csak éreztem, hogy van Isten, akiről tudtam, hogy egy hatalmas személyiség, de nem képzeltem hozzá arcot. Valamiféle végtelen, testetlen léleknek gondoltam ( ez ma sincs másként).

    Az első élesebb emlékem, már 4 éves koromból származik, amikor meghozták az öcsémet egy mózeskosárban.

      Nem értettem a kitérő magyarázkodásokat, honnan is került elő hirtelen. Nem volt hihető, hogy az anyu hasából jött ki. Ez inkább undorító eshetőségnek tűnt.

    A negyedik évem két új vendéget hozott a hétköznapjaimba: az egyik kétségtelenül az öcsém volt, a másik viszont az apám, aki ekkor fejezte be a főiskolát, így válva a család rendes tagjává.

       Apámmal mindig harcos volt a viszonyom, amit ő azzal magyaráz, hogy az első 4 évemben gyakorlatilag nem lehetett mellettem.

     Egyszer állítólag másfél-két éves koromban, amikor kimentünk elé az vasútállomásra, megkérdeztem az anyut, "ki ez a bácsi?".

      Nem hiszem, hogy ez igaz lenne, mivel nagyon is jól emlékszem apu hétvégi hazatéréseire. Hétközben alig voltak rendszabályok, hétvégén annál több: "vedd fel a paucsod, moss fogat, aludj a saját ágyadban, stb." Rettenetesen féltem a saját ágyamban, mert az ablak mellett volt, ami egy mély völgyre nézett. Mindenféle denevéreket, szörnyeket képzeltem az ablak elé, rókát és kígyót az ágy alá.

 

 

   Az öcsém születése után még két évig éltünk Hajmáskéren az apai nagyszülőknél.

   Mindegyik gyerek (a három unokatestvérem és az öcsém), aki itt töltötte a gyermekkora egy részét, nosztalgiával gondol a helyre. A ház korábban egy savanyítóüzem volt, amit direkt úgy építettek, legyen saját energiaellátása.

    A hajmáskéri Séd pataknak volt akkora esése és vízhozama, hogy érdemes volt ráépíteni egy mini vízierőművet. A ház aljában tehát egy nagyteljesítményű turbina volt, ami áramot adott a környéknek is. Már az I. világháborúban is hadiüzem volt az erőmű, mivel nagyon közel volt a bakonyi harci gyakorlótér.

    A II. világháború idején hadiállás lett ennek a vizíerőműnek a technikusi posztja. Az apai nagyapám, aki 38 évesen még nem volt házas, nagyon szerette volna megúszni a besorozását. Megvolt a megfelelő villamosmérnöki képesítése, elvállalta az állást. Egyedülálló azonban nem tölthette be azt, meg kellett házasodnia.

 

    Az elszegényedő dzsentricsalád legkisebb fiának azonban nem volt semmilyen komoly jelöltje.

   A nagymamám ekkor a nagyapám szüleinél cselédkedett Budapesten, és kiválóan főzőtt.

   Szerintem a fiatal lány az elejétől fogva szerelmes volt a jóképű 37 éves férfiba, de később sem kapott viszonzást.

   A kapcsolatuk nem volt boldog. Ezt nem a szüleim elbeszélésére alapozom, hanem a saját emlékeimre.

   A nagyanyám állandóan panaszkodott, hogy szinte ugyanazt a cselédi munkát végzi a nagypapa mellett egész életében.

    1945-ben történt egy nagyon szomorú dolog.

   A nagyszüleimnek született egy kislányuk, sorban a második gyermek, édesapám bátyja után (édesapám csak a háború után született, 1947-ben).

  A kislányt nagymama Hugikának nevezte, amikor róla mesélt.

   A háború végén, amikor jöttek az oroszok és repülőgépekkel bombázták az országot, az emberek nyugatra indultak a kelet felől előrenyomuló szárazföldi csapatok elől.

   Összeszedték a kis holmijukat, és kordékon, gyalog mentek, ahogy tudtak.

   A menekülés közben azonban nagypapa hátrahagyta a nagymamát a két gyerekkel, és egyedül indult el más irányba.

   Erre a tettére két magyarázat lehetséges. Az egyik; hogy a férfiaknak külön kellett menekülniük, a hadifogság elkerülése miatt.

   A másikat a nagyi nem mondta ki, de a szavaiból arra következtettem, hogy meglehet, a nagypapa cserben hagyta.

   A karonülő kislánynak torokgyíkja volt (sosem értettem mi lehetett ez a szörnyű betegség, egy igazi gyíkot képzeletem a baba torkába) és meghalt útközben.

   A nagyi még napokig cipelte magával a halott babát.

    Kétséges, hogyha a nagypapa ott lett volna, megmenekül-e a kislány, vagy ha megfelelőek lettek volna a körülmények, egy orvos segíthetett volna -e Hugikán, hiszen akkoriban rengeteg kisgyerek halt meg ebben a betegségben, de a nagymama sosem tudta kiheverni a lánya elvesztését.

    Magában szerintem a nagypapát is hibáztatta. A nagypapa menekülés közben bombarepeszt kapott a fejébe és hátába, vagyis több szempontból is szerencsésebb lett volna, ha a feleségével marad.

   A papa nem volt boldog Hajmáskéren, ezt mindig éreztem. A hatalmas házban volt egy műhelye, ahova egész napra elbújt, ott dolgozgatott, vagy olvasta az "Élet és Tudományt".

    Oda a gyerekek nem mehettek be, mert sok készülék áramütés veszélyes volt, ezenkívül nem szerette, ha széthordjuk a szerszámait.

     A műhely tabu volt a ház gyereklakóinak (a három unokatestvérünknek, az öcsémnek és nekem).

Nagypapa, nagymama Hajmáskéren

    Nagypapa úri életet szokott meg, nem szerette a kemény fizikai munkát, inkább a kényelmes ücsörgést. Ezt mégsem szánalomra méltóan tette, hanem úri módon.

   Nem beszélt sokat, valamiféle különálló, nagyobb máltóságú személyként járt-kelt közöttünk.

A családi fényképeket nézegetve (amiket a nagyi mutatott meg) megtudtam, hogy nagypapa egy gazdag családból származott, a fiatalkorát aranyifjúként élte Budapesten.

   A vagyonuk nem lehetett túl nagy és tény, hogy az államosítás idejére már minden komolyabb ingatlanjukat elvesztették.

   A nagyapám nagyapja német származású mérnök volt, felesége pedig félig holland. Georg Kötz Szegedre jött vasútat építeni.

 

    Fiúk, Kötz Ernő megismerte a vagyonos veszprémi Rozsos család lányát, Rozsos Rozinát, akit feleségül vett.

    Sok fényképen látható a Rozsos család, a szentkirályszabadjai kúriájukban (ami most az általános iskola), illetve a Kövi család Budapesten, különböző elegáns műtermekben.

     Az eredetileg Kötz nevet 1901-ben magyarosították Kövire. A megmaradt okmányok szerint katolikusok voltak.

   A nagypapámról sok fénykép maradt meg, ami úri életéről tanúskodott. Gyermekkori fotóin szép ruhákban örökítették meg, a testvéreivel és szüleivel együtt.

    Fiatalemberként sok kép készült róla nyilvános fürdőkben (és a Balatonon), csíkos fürdőruhában a barátaival, vagy elegáns öltözetben a testvéreivel, barátaival.

    Ritkán, de beszélt a múltjáról, arról, hogy amatőr szinten bokszolt, illetve társaságban zongorázgatott.

   Szerintem nagy váltás lehetett neki a vidéki házasélet, a nagyvárosi zajló élethez képest.

    Ezért is gubózodott be, szinte kimaradva a körülötte zajló dolgokból.

     Nem szólt bele semmibe, nem vett részt a döntésekben, inkább csak azt akarta, hogy hagyják békén. Nekem legalábbis így tűnt gyerekkoromban.

    A nagy házban együtt élt, édesapám és a bátyja családja. Ez összesen öt gyereket jelentett akkor, amikor az öcsém is megszületett.

 

 

 

     Édesapám testvérének volt egy esztergályos műhelye a régi savanyítóüzem egy különálló szárnyában.

   A ház számomra valószínűtlenül nagynak tűnt, hiszen voltak olyan részei, ahol nem is járhattam.

   A tetőtere, ami nem volt beépítve, kb. 3-400 négyzetméter alapterületű lehetett.

    A régi hajópadló alatt mindenütt vastagon megült a por, ami nagy szenvedést okozott nekem, hiszen a portól allergiásan tüsszögtem.

    A poros környezet, a vastag átmelegedni képtelen falak csak súlyosbították betegségemet.

    Szinte minden jó játékból kimaradtam.

    Állandóan csak bámultam az unokatestvéreimet, akik nap-mint nap kint játszottak, én többnyire betegen gubbasztottam, vagy feküdtem.

    Ennek ellenére jó emlékeket őrzök Hajmáskérről, mert a későbbi lakótelepi életünkhöz képest mindenhol rengeteg tér vett körül.

   A ház mögötti területet nem választotta el kerítés a kerttől.

    Valójában egy, a falutól elkülönülő tanyára kell gondolni, a képen látszik is, hogy a ház magányosan áll.

   Télen ide járhattunk szánkózni, a hatalmas mezőn rengeteg erre alkalmas domb volt. Nyáron ezeket a dombokat árvalányhaj borította be.

    Azóta sem láttam sehol ennyi árvalányhajat. A kert is csodás volt, a nagymamám nagyon rendben tartotta. A kapu körüli részt hatalmas orgonabokrok szegélyezték, amelyek illatos virágokat hoztak. Volt egy nagy diófa, egy somfa, aminek ugyan fanyar volt a gyümölcse, de szépen virágzott. A sárgabarackfán rengeteg gyümölcs termett, az éghajlatváltozás számomra leginkább azon mérhető le, hogy ma már nem terem olyan finom és édes sárgabarack, mint akkoriban.

    Az orvosok vesztemre antibiotikumokkal tömtek, felnőtt adag tetrán tablettákkal akarták meggyógyítani az egymást követő lázas betegségeimet (amik lehet, hogy allergiás, vagy pszichés eredetűek voltak, ami lényégében egy és ugyanaz).

    Ezekről a végtelennek tűnő ágyban töltött időszakokról kevés emlékem van.
Sajnos kellemetlenségeim nem értek véget a megfázásos betegségekkel.

     Az antibiotikumoktól legyengült immunrendszerem miatt kaptam egy nagyon csúnya aftafertőzést, ami a számban terjedt el. Az afta egy vírus, olyasmi, mint a herpesz, csak a száj belső falát támadja meg. A fekélyek esetenként úgy elszaporodtak, hogy kórházba kellett vinni, mert képtelen voltam enni.

     Mint minden betegség, ez is pszihés eredetű lehetett, az okokat kutatva csak találgatok, de beszédes az evésre való képtelenség.

    Az evés a fizikai világ befogádását jelképezi, az erre való képtelenség, egyértelmű jelzése a fizikai világ elutasításának. Gyermekkoromban határozattan úgy éreztem, valamiféle büntetés számomra az élet.

 
  Érdekes módon, az állandó szenvedés az emlékeim tárházában mégis rövid epizóddá szelidült, az akkor pillanatnyi boldogságként megélt események pedig sokkal hosszabbnak tűnnek visszagondolva. Egy gyereknek rengeteget jelent, ha felmászhat egy fára, hullámpapíron csúszkálhat le a dombról, kukoricacsutka bombákkal vívhat harcot. Nekünk Hajmáskér egy hatalmas területet jelentett, ahol sohasem lehetett unatkozni.

    Amikor öcsém kétéves lett, kaptunk egy lakást Veszprémben. Na persze, nem csak úgy hipp-hopp, hiszen a szüleim már hét éve beadták az igénylést.

   Nekem jót tett a költözés, mivel az új pormentes falak között az allergiám nagyrészt megszűnt.

    A lázas megfázások maradtak, átlagban havonta így is egy hetet beteg voltam, ez azonban már nem volt összehasonlítható az állandó rossz közérzettel. Itt kezdtem meg az általános iskolát. Addig szinte semmilyen közösségbe nem jártam, a többévnyi óvódaidőből csupán néhány hónapot tölthettem gyerekek között, így kissé nehezen viseltem a társaságot. Alig vártam, hogy hazamehessek, fogalmam sem volt mit élveznek a többiek egymás közelségén.

    A szünetekben csak feszengtem, eleinte nem beszélgettem senkivel. Egyszer valamivel megbántott az egyik srác, akinek egy cédulát csúsztattam a tolltartójába: "Meghalsz B. Bulcsú!" A tanárnő végtelennek tűnő percekig faggatta az osztályt, ki írta az életveszélyes fenygetést.

    Én mindvégig lapítottam, de amint egyre komolyabb és komolyabb büntetéseket helyezett kilátásba az egész osztálynak, mint pl. a délutáni játékidő megvonását, ha nem áll elő az, aki a papírt írta, végül felálltam és kinyögtem, hogy én voltam.

    Ezután komolyan elbeszélgetett velem, összebékített a Bulcsúval és persze beszélt az anyukámmal.

     Az esetből, amire visszagondolva ma is izzad a tenyerem, három dolog derült ki a számomra: 1. képes vagyok gyilkos dühöt érezni, 2. tudok sunyi lenni, 3. van közösségi szociális érzékem, mert a többiek megbüntetésének a gondolata színvallásra késztetett.
Nehezen illeszkedtem be.

     Érződött az első négy évem apa-hiányos korszaka. Nem voltam híján a férfi társaságnak, hiszen anyai nagyapám igazi pótpapa volt. Hurcolt az orvoshoz, kórházba, oviba, játszott velem. De sok fiús dolog mégis teljesen kimaradt az életemből.

    A szünetben a fiúk autós kártyákkal játszottak és köpték-vágták a köbcentiket, egyéb szakkifejezéseket. Én kellemetlenül éreztem magam, mert egyáltalán nem érdekeltek az autók. Kerestem a lányok társaságát, velük sokkal több dologról lehetett beszélgetni. Az osztály legszebbje is szóba állt velem egy rövid csevegés erejéig.

    Megmutatta a Kis Hableányos kártyáját és beszélt a uszonyos mesebeli szépség történetéről.

      Ezt sem ismertem, de sokkal érdekesebbnek tűnt, mit az autók. A történet végén megfogalmazta a tömör lényeget: "a szépségért meg kell szenvedni".

     Megértettem, hogy ezzel magára gondolt, igaz nem tűnt úgy, mint aki szenved, éreztem, arra utal, hogy ő szép, és mivel én is annak találtam, nyomban bele is szerettem. Sajnos közös társalgásunk itt véget is ért. Én szüntelenül bámultam a szünetekben, de egyszer odajött hozzám, és csillogó, szomorú szemekkel azt mondta: nekünk nincs közös jövőnk.

     Ettől pocsékul éreztem magam, hiszen úgy tűnt, az osztály vagány fiúinak azért még osztanak hableányos kártyát. Pedig esténként álmodozva többször is kimentettem az égő iskolából...

 
     Az első két osztályt ebben a lakótelepi iskolában jártam végig. A szüleim érezhették, hogy nem sikerült beilleszkednem, ezért harmadikban átirattak egy másik iskolába.

    Valójában ez csak száz méterre volt az előzőtől, egy betontömb egyik oldalán, míg a másik a túloldalon. A lakótelep akkoriban még egy cseppet sem volt olyan nyomasztó, mint mostanában. A mi háztömbünk teljesen új volt, a régebbiek is csak 15 évesek. Sok volt az új játszótér, illetve a közelben egy erdő, ahol lehetett fára mászni, játszani.

     A másik iskolában szerencsére találtam barátokat, mindjárt hármat is. Egyikőjüket megemlítem névszerint is, mert vele sokáig tartottam a kapcsolatot. Schafer István Zsolt (Pisti) volt a legjobb barátom. Sokkal vagányabb volt, mint én, sok veszélyes dolgot meg mert tenni, de mégsem tartozott az igazi vagány fiúk közé.

Hamar rájöttem, mi bennünk a közös, illetve elmondták nekünk a lányok az osztályban. Mivel UFO őrület tört ki rajtunk, hiszen a Csillagok Háborúja első epizódja ekkortájt ment a mozikban, állandóan képzeletbeli űrhajókat vezetve rohangáltunk a folyósókon, szünetben az udvaron, a tízemeletes házban a lépcsőkön (ugyanabban a házban laktunk mindketten). Rohangálás közben vinnyogogással, hörgéssel, kiabálással érzékeltettük a repülés és a lézerágyúk hangját.

Oldal: KÖVI SZABOLCS - ÖNÉLETRAJZ - JÓ PÉLDA - 1 JOBB VILÁG FELÉ
TUNULJUNK MEG - ÉL-VEZ-NI - - ÉLNI és ÉLVE-Z-NI TUD-NI KELL - © 2008 - 2024 - mikifilm.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat